SZELLEMJÁRÁS JANUÁRBAN… A Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napok szelleme (feketeköpenyes, színházi álarcos, cilinderes férfiúként meg is testesíthető) harmincadszor lengte be a határközeli kisvárost, Balassagyarmatot. Amatőr színjátszók gyülekeztek a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ előterében, hordták be a díszleteket, jelmezeket, keresték az ismerős arcokat, köszöntötték egymást, támasztották a büfépultot. Aztán megjelentek a megnyitóra hívott hivatalos személyek is, lassan benépesedett a nézőtér – és kezdetét vette az ünnep. A XXX. MADÁCH IMRE IRODALMI ÉS SZÍNJÁTSZÓ NAPOK előtt álltunk. A magyarországi színjátszó fesztiválok sorában rangos helyet elfoglaló találkozó a hatvanas években indult – közel negyven évvel ezelőtt, de a kezdeti idők után már nem minden évben, csak minden másodikban került megrendezésre. A profilja is sokat változott – városon belüli helyszíneiről nem is beszélve; irodalmi színpadi műsorok fórumából a „baráti” országok irodalmát bemutató színpadok találkozóján át jutottunk el a mai állapotig, a kamaradarabok fesztiváljáig. Sok stílus és sok színjátszó volt itt a harminc találkozón – határon túli magyar csoportok, és élvonalbeli magyar együttesek, versmondók „magányosan”, előadóestekkel vagy csoportban, ősbemutatóval érkező színjátszók, vagy a leghagyományosabb előadások, és persze a kísérletek. A sokak számára talán picit hosszú – ám az alkalomhoz igencsak illően ünnepélyes megnyitón hallottunk zenét és versmondást helyi előadóktól; Demeter Mária gordonkán játszott, s fellépett Horváth Anita, a Mikszáth Kálmán Középiskola tanára, Oláh Zoltán, a Shakespeare Színiakadémia harmadéves hallgatója, Végh Gyula, aki valaha szintén az ISzN színpadának deszkáit koptatta, s most megzenésített versekkel járja a vidéket, országot. Elhangzott néhány tanulságos állat-mese az éppen befejeződött Mikszáth–Madách vers- és prózamondó verseny első helyezettjétől, Becsei Tamástól, aki Pécsről érkezett (kísérő tanára Szász-Kolumbán Olga valamikor szintén fellépője volt az ISzN-nek…). A polgármester úr, Lombos István elmondta, hogy a 70-es években maga is a fellépők között volt, mint kiskatona. Jelen sorok írója sem tudott megállni a hivatalos köszöntő szintjén, emléktolulásosan emlegette az ISzN-nel különböző szinteken történt találkozásait és az ahhoz kapcsolódó eseményeket, valamint kissé elérzékenyülve azt a hitét, hogy talán lesznek, akik a következő harminc évet is éltetik majd. Nem maradt érintetlen a bensőséges hangulattól Papné Istenes Márta sem, aki az NKÖM nevében köszöntötte a jelenlévőket, külön méltatva a helyi szervezők és az MMI szerepét, a tisztes kort megélt fesztivál életben tartásáért vívott munkájukat. Medvácz Lajos, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ igazgatója a fesztivál szellemének köntösébe bújva nyitotta meg a fesztivált – ezúttal harmincadszor. Majd elkezdődtek az előadások. Először egy szlovákiai magyar csoport, a Rév-Komáromból érkezett GIMISZ produkcióját láttuk. (Az igazság földje – Gorkij, Csehov, Szophoklész, T. Williams, H. McCoy, Shakespeare, Lengyel M. és Dürrenmatt művei alapján összeállította Csengel Mónika, rendezte: KISS PÉNTEK JÓZSEF és CSENGEL MÓNIKA) Leírásaimban alapvetően a zsűri véleményét próbálom meg jegyzeteim és emlékeim alapján összegezni. (Ezeket a laza idézeteket dőlt betűkkel szedve jelzem, és minden előadás esetében így teszem majd.) Ahol nem tudom megállni, saját benyomásaimat is hozzáfűzöm, noha ezúttal nem a zsűri (hivatásos néző) szemével, hanem a mindenkori néző felelőtlenségével szemléltem az előadásokat, s bohón szerettem vagy kissé csalódottan toltam el magamtól őket. Az első benyomások a GIMISZ előadásáról: kusza, avantgárd színpad – tele lommal – afféle menedékhely, vagy utcai szeméttelep? A vaságynak tűnő állványzaton gitáros fiú – hosszú hajjal, mintha a hetvenes években volnánk, dalt penget. Rendezői balon ma már atavisztikus írógépen „művész-külsejű” fiatal férfiú pötyög, előtte katonai egyenruhás rokkant, tolókocsiban. A rongykupacokból lassan a perifériák-illatát hozó emberi alakok bontakoznak ki; kissé csapzott örömlányok, elhasznált ifjú feleségek, bánatukat részegségbe fojtó élhetetlenek, a szennyben is csak egymás szemét látó szerelmes ifjú párok… Magányos és drámai figurák. Akár jó is lehetne mindez. Csakhogy a rongyszőnyeg anyagai össze nem illők, s már a szövés közben, idő előtt gyengül-foszlik a szál… Ezt gondoljuk posztmodernnek? A szövegtöredékek szemétre-valónak ítélik mindazt, ami nemes is lehetne. A kép mégsem súlyos, csak közhelyes, társadalombírálata is felszínes. A produkcióról folytatott zsűri-beszélgetésből Gabnai Katalin szavait őrzöm; aki azzal kezdte, hogy boldogító közösségi levegőt érzett, amikor ez a patchwork-előadás elkezdődött, és ez az érzése végig megmaradt. Az általa zúzalékos montázsnak nevezett szövegekről viszont megállapította, hogy nem felel meg annak az általános szerkesztési szabálynak, amely szerint az ily módon keletkező szöveg összességében több mint külön-külön; itt bizony gyengítették, mi több, kioltották egymást a különböző drámákból vett idézet-foszlányok. Nem volt érzékelhető a játék haladási iránya, csupán dühödt citátumokat hallottunk, világirodalmi dráma-ismeretből. Szabadon engedett szenvedés mozgatta ebben a dramaturgiai garázsban a roncsszövegeket – mondta. Ennek dacára úgy vélte, jó ezt tudni – egyszer! Solténszky Tibor a valódi szerepfelmutatásokat hiányolta – kissé csalódottan, hogy Luka helyett (hogy csak egy szerepet emeljünk ki) „csak” a játszót látta. Hiányolja a döntést, amitől igazán a fiatalok sajátja lehetett volna a szerep is – nem maradt volna meg „jelmezként”… Lengyel Pál tiszteletreméltó kísérletnek tekinti az előadást, amellyel a fiatalok egy életérzést fogalmaznak meg. Csakhogy ez az érzés igen egysíkú, nincs „magukra húzva” igazán – csupa szenvelgés, és depresszió jön le a színpadról. A legfurcsább az egyik szereplő végmondata volt – ami igazolja a zsűri berzenkedéseit… „Nagyon örülök, hogy utoljára játszottuk ezt.” Veszprémből érkezett az ALIG SZÍNPAD, rutinos, fesztiválok viharában edzett társulat. NÉMET JÓZSEF, vezetőjük, a színjátékosok társadalmában ismert, aktív személyiség. Amit láttunk (Németh Gábor: Túl az egészen) most nem volt meggyőző. A darab az egyszerű néző számára kissé túlbonyolított, a szereplők életkora és stílusa (öltözéke és beszéde) pedig nem segít eligazodni a szövevényben. Krimit látunk, egymással alig néhány órája találkozott fiatal párt, a fiú betört a régen (vagy soha?) nem látott apuka nyaralójába, majd megöli az odaérkező apát, s elnyeri büntetését a váratlanul felbukkanó, külföldről évtizedek után hazatért apa-ikertestvértől? Mindezt napfogyatkozás napján, okán, véráldozatnak is tekinthető módon. Nem sok ez kicsit? A dolog zavaros. A helyszín lepukkant szocreálnak látszik, üres üvegek sorjáznak a billegő íróasztalon – keveredik a naturális és a jelzésértékű; a fiút játszó RIDEG RICHÁRD alkalmasabbnak tűnik az apa-szerepre DOBOSI ÁDÁMnál, aki energikus, kirobbanó – s mikor apaként, egészen fiatalosan belép a mai huszonévesek módija szerint ujjatlan trikóban, trendi kis szakállkával, ember legyen a talpán, aki apának nézi. A szöveg nincs idomítva a szituációhoz, és mi csak törjük a fejünket, hogy megértsünk valamit. Sok a csavar, kevés a segítségünk. Solténszky Tibor azzal kezdi az értékelést, hogy a darab maga furcsa írásmű. Finomtollú az író, de művét nem könnyű értelmezhető rendbe rakni, sok benne az irracionális, sőt mágikus elem. Más, általa látott kőszínházi előadásra utalva összevetette a darab akkori miliőjét a mostani színpadképpel – nem kevés ellenérzést kiváltva a játszókból. Az eredeti darab szerint ugyanis high-tech-kel felszerelt, gazdagságot-jólétet sugárzó nyaralóban vagyunk, s a történet-foszlányok értelmezéséhez ez is hozzátartozik. A krimi-vonalat egyértelműen rossznak nevezte, amit játékban sem könnyű megvalósítani. Lengyel Pál szerint, aki másodszor látta az Alig Színpad előadását, előző alkalommal éppen a krimi-vonal volt az, ami működött, most ez sem érvényesült igazán. Hiányolta a játszók egyre komolyabb mesterségbeli tudásából az itt-és most felmutatott mélység-élességet. Hiányérzetekkel küzdött a néző is, amit talán a jelmezek jelzés-szerűbb használata, a szöveg pontosabb, dramaturgiailag és a történetmesélés szempontjából letisztultabb variánsa leküzdhetett volna. A színjátszók intenzíven és odaadással dolgoztak, ügyesek, rutinosak – még darabválasztásuk, ami végül zsákutcába vitte őket, is abszolút érthető. Drukkolunk nekik, hogy találkozzanak végre „A (nekik szánt) Művel”. Jelen sorok írója ebben az írásban kér tőlük bocsánatot a helyi szervezők nevében még egyszer azért a számítógépes bakiért, amelynek következtében kimaradtak a záró-tapsból, az emléklaposztásnál. Pedig megérdemelték, jár nekik! A ruzsai KESZTYŰ KÖR, előadásukat legutóbb Adácson láttuk, a klasszikus balassagyarmati fesztiválokhoz hű anyaggal lépett színre. Örkény írásaiból összeállított Pogácsák és egyebek c. műsorukat a hagyományos irodalmi színpadok jelmezében, fekete pólóban, farmerban adták elő. Az előadás, MAJOROSNÉ BARÁTH MÁRTA rendezésében, a régi időket idézte eszköztelenségével, s üde színfoltjává vált a találkozónak. Lengyel Pál nosztalgikusan groteszk fintorként érzékelte jelenlétüket itt Gyarmaton. Miközben szeretetreméltó előadásként aposztrofálta a Pogácsákat, úgy vélte, hogy némely estben Örkény ellenében akartak Örkényt játszani. Remek megformálások mellett (kalap, légy) kevésbé sikerült megoldásokat is látott. Változatlanul állítja (ez már Adácson is szóba került), hogy néhány motívum nincs megfelelő mélységig elemezve, ugyanakkor vannak igen frappáns jelenetvégek. Gabnai Kati szerint szeretni és tisztelni való előadást láttunk, a játszók annyit emeltek föl, amennyit bírtak, jó érzés maradt benne az előadás után. Solténszky Tiborban éppen a jelenet-váltások hagytak hiányérzetet, mert noha egyik-másik remekül megoldott volt, némelyeik sutának tűnt. De nagyobb problémája volt, hogy a játszók nem hagyták „rezegni” a lécet, gyorsan, már-már rohanva haladtak tovább… Nem is olyan régen láttunk egy „A zöld légy…” előadást. A történet kanavásza legalábbis ugyanez volt. De micsoda különbség! Míg ott maga a váz is kissé elnagyolt maradt, a tatabányai ORFEUSZ TÁRSULAT itt követhető történetet, színes karakter-ábrázolásokat és remek rendezői ötleteket mutatott. (A zöld légy és a sárga mókus, Mikszáth Kálmán novellája alapján). Igaz, LÁSZLÓ TIBOR rendezése adós maradt néhány dologgal; sok volt az indokolatlan fényváltás, komoly ritmus-problémák adódtak. Mindeközben pedig hihetetlenül természetes színpadi jelenlétet, odaadó játékot láttunk a színpadra újra visszatért tatabányai játszóktól (a hajdani legendás Bányász Színpad tagjaitól). Gabnai Kati melegen köszöntötte a „drága tatabányaiakat”, akik fontos anyaggal léptek színpadra. A Mikszáth-adaptációt köröztetni kéne – mondta (megj.: hamarosan olvasható a honlapunkon!). A rengeteg stilizációval készült mű kissé torzó marad – egyszerű vizuális teréből látszik, a rendező kevesebb energiát áldoz a térre a szükségesnél. Sokat árt a dramaturgiai szerkezetnek a gyakran használt sötét – mint választóelem. Az elképzelés szerint „megelevenedő” képek kedvéért kár a népszínműves alapú szerkezetet darabokra törni. (Mellesleg visszahozhatná a rendező még egyszer-kétszer a Jóistent, ha már megszólíttatik…) Noha sok kifogásolni való akad; a pódium-játékra hajazó előadásmód fényében túlöltöztetett szereplők, kevés utalás a személyes terekre, modern frizurájú gazdasszony, túlhangsúlyozott, beragadó, ezáltal statikussá váló díszletelem – a játék mégis örömteli. Miért? Mert a szereplők élvezetesen és könnyedén mozognak a színpadi térben. Külön bók illeti meg a „híres „gügyü” (házasságszerző) megszemélyesítőjét, TÓTH ZSÓKÁT. Viszont több rendezői segítség kellett volna a doktort játszó PÁPAI FERENCnek (akinek játéka az első megjelenéskor még elfogult, ám később meggyőző volt!). Solténszky Tibor aláhúzza, hogy a gyakran használt sötét nem tett jót az ügynek. Szerinte nem pukkanna ki a varázsgömb, ha más váltást találnának ki… Hiányzik a nagy fordulópont, vagy legalábbis nem érzékelhető, mikor dönt úgy a doktor, hogy nem hagyja meghalni a jobb sorsra érdemes gazdát… Az egyértelmű volt, hogy az előadás fogadtatása pozitív, és a színjátszók is magától értetődő örömmel vették birtokba a régi színpadot. Maradjon meg az örömük sokáig. Ami ezután következett, az maga az ünneplés volt. Arra a gálára került sor, amely beszélgetésekben idézte meg az előző találkozókat. A nagy idők tanúit szólította színpadra NAGY ANDRÁS LÁSZLÓ rendező, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke. Kecskeméti Gyuláné Sedivi Lilla, a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ valamikori igazgatója – hosszú-hosszú éveken át motorja a találkozónak, Debreczeni Tibor, Máté Lajos – a sok névváltozáson átesett, most Magyar Művelődési Intézetként jegyzett hivatal munkatársai, akik az arculat-formálás részesei is voltak, most okosan-szellemesen emlékeztek a hajdanvoltra. Megidéződött Csikász István, Balassagyarmat és a fesztivál költője – Csáby István Madách-díjas előadóművész által, hallottunk verset Torma Máriától és Ungvári P. Tamástól, akik több fesztivál sikeres közreműködői voltak, felbukkant Regős János és Felhőfi Kis László – a legendás Szkéné-hisztéria, a Piroska alkotói. S úgy elfutott az idő, hogy már meg is érkeztek a mai fiatalok; csupa csinos lányka (a Balassi Gimnázium tanulói), akik amúgy neccharisnyás meglepetésként, cilinderes show-val köszöntötték a „harmincévest”. És jött a torta (később kiderült, hogy Jagyutt Péter mestercukrász alkotása nem csak dekoratív, de nagyon finom is volt) – szikrázó tűzijátékkal, csordult a pezsgő, csengtek a poharak; Boldog születésnapot! hangzott sokszorozódva téren és időn át. Régiek és újak koccintották össze a pezsgőskelyheket, szép volt a pillanat… De hamarosan csengőcsörgés – kezdődik az előadás! Csodálatos vadállatok. Garaczi László darabját az EX PESTI B. GIMI – KIMI csapata PERÉNYI BALÁZS vezetésével állította színre. Solténszky Tibor már többször látta az előadást. Előzőleg nem volt rá ekkora hatással. A most látott mű mintha pontosabb kotta alapján lett volna játszva. Garaczi tehetséges drámaíró – s bár mozaikos szerkezetű a drámai anyag, a csoportnak sikerült a hagyományos történetmesélés feszültségét megteremteni. Az előadásmód kellően fűszerezett iróniával – ami elviselhetővé teszi a kissé „túldramatizált” történéscsomagot. Gabnai Katalin nem vallja magát Garaczi-rajongónak, s az irodalmibb anyagok talán kedvesebbek szívének. Felteszi a kérdést; tényleg így működik az ember? Elborzasztónak tűnik a válasz, de így. (IS.) A szereplőket megdicsérve feltételezi, hogy az anya alakjának megformálása talán túl nagy falat a színjátszónak, s bíztatja őket további munkára. Lengyel Pál is kiemeli, hogy a szituáció hiányát a színészi játék sok esetben helyettesíti. Legtöbbször megrendítően igazul szólalnak meg a játszók, s több mint frappáns megoldás például a lámpákkal történő szín-váltás. A nézőtér felől érzékelhető csönd és feszültség a legpontosabb mérője a játéknak. Az egyszerű néző (vagyis jelen esetben e sorok írója) lenyűgözve szemléli, ahogy az igazán fiatal játszók úgy bújnak a szereplők bőrébe, mintha mi sem volna ennél természetesebb. Még az olyan „mellékes” figurák, mint Manyika, a nagynéni (aki mellesleg egészen másnak látszik András 2. szerepében) is emlékezetes pillanatokkal ajándékozzák meg a nézőt. Számomra érdekes volt, hogy miközben az egész játék igazsága cseppet sem volt kérdéses, a túlzások olyan fokát is el lehetett viselni, mint a bravúrosan megoldott fogorvosi jelenetben a páciens (mellesleg kiváló clown) gyötrését. Perényi Balázs erős teátrális s ugyanakkor a hitelesség iránti érzékkel vezényelte a játékot, tartotta kézben a szereplőket… Valamennyiük nevét érdemes volna felsorolni – ám ez igazságtalan lenne másokkal szemben. Az első este utolsó előadása hatalmas csúszással indult. (Persze jó volt a hangulat, ünneplés, meg minden. De mégiscsak közel egy óra volt, éjjel, mire elindult az előadás.) Az Aszódról érkezett VÉCSEY KAMARATEÁTRUM BARABÁS TAMÁS rendezésében és főszereplésével Csehov: Ványa bácsi c. darabját állította színre. A legkevesebb, amit el lehet mondani az előadásról, hogy érvényes. Arra a kérdésre keres választ, pátosz és önsajnálat nélkül, vajon jól éltük-e az életünket… S ki tud erre jól válaszolni? De próbálkozni kell. Lengyel Pál egyszerűen csak örül. Mégpedig annak, hogy a Kamarateátrum nem akar csehovi Csehovot játszani. De az előadás el tudja fogadtatni magát. A színészi játék hol hat, hol nem, de jóindulattal kezelhető végig. Annak ellenére, hogy időként csak a primér szint „jön le”. A zenei betétekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy noha nem ismertek számára, elhelyezik egy világban a darabot (ez a világ nem az a lombhullatós csehovi). Solténszky Tibor felteszi a kérdést, miért játszik ma egy amatőr csoport Csehovot, s abból is miért éppen Ványa bácsit? Meg is válaszolja a kérdést, mert van egy Ványa bácsija (BARABÁS TAMÁS). Van egy negyven felé közeledő hőse, akinek szembe kell lépnie önmagával, s mert van körötte egy csapat, akik személyiségükkel hitelesíteni képesek egy világot. Gabnai Kati a sok „összemaszatolt” Csehov után örömmel fogadja az aszódit, noha ez a hiteles előadás fájdalmakból van szőve. Én szeretem Csehovot. Szeretem lombhullós-érzelgősen is. Delombhullós-érzelgősen, de tökéletesen elfogadható számomra ebben a lecsupaszított, modernizált formában is. Amikor Dimitrij Lénájára gondolnak a játszók, amikor Dinnyés-zenére részegedik le Asztrov és Tyelegin… s amikor búsan s kissé kapcsolattalanul úszik a levegőben Darvas Iván hangja a dráma zárásaként… És szeretem az aszódiak előadását, dacára a sokszor rosszul térbe helyezett asztalnak, a néhol a szerep-igazának ellentmondó testbeszédnek, s más apró hibáknak. (Mentségükre szóljon, hogy B.T. magas lázzal játszotta végig az előadást.) Remélem, sokan ugyanígy gondolták, legalábbis azok, akik le tudtak mondani a nagyszerű Oláh Kálmán Sextett muzsikájáról az előadás miatt. Merthogy sajnos, egybecsúszott a későre járó idő okán a két program. Én a csehovi gondolatokat vittem hazafelé éjszaka… A másnap köddel és varjúkárogással indult. Éjjel porhó hullott,kicsit fagyott, s a varjak éles károgással köröztek a csöndes város fölött. A zsűri tagjaival együtt azt hittük, nem sokan lesznek ott a túl korainak tűnő 9 órás kezdéssel meghirdetett szakmai beszélgetésen. De ott voltak. (No, nem mindenki, de az esti játszók nagy része…) A beszélgetést követően, viszonylag szűk körben, az amatőr színjátszás mozgalmi kérdései kerültek szóba – s jól el is húzódott vele az idő. Ilyenkor mindig azt hiszem, jobban szeretünk beszélni a dolgainkról, mintsem megoldani problémáinkat… A szombat délután első előadásaként ÁCS TAMÁS (rendező) és JAKAB ÁDÁM adta elő kétszemélyes játékát, A mi színházunk címmel. Két igazán remek, fiatal színjátszót láttunk, szórakoztató, pergő előadással. Talán, kicsit túl is pörgött a játék. Gabnai Katalin bohóc entrée-k és klasszikus drámai dialógusok montázsát érzékeli, kellemes „akol-meleget”, energia-demonstrációt. Jó nézni az egészséges, épeszű, tehetséges fiatalembereket, akik laza ünnepélyességgel – közösségerősítő (mert közösen ismerjük fel!) dráma-szövegeket citálnak. Igazi örömszínház, amit játszunk – kicsit zanzásított, kicsit értelmetlen, de remek gyakorlatozás – egészen addig, míg fel nem tesszük a kérdést, van-e tétje, s mivégre is történik ez az egész? Amíg nem nézzük, vajon a kiragadott drámai hősök a puszta szövegen túl mit is akartak valójában… Megtévesztő én-élvezettel és biztonsággal játszó, de voltaképpen „üzenet-nélküli”, vagyis tét-nélküli játék részei vagyunk. Akad még néhány tanulnivalójuk is a fiataloknak, például az éneklés… Solténszky Tibor szerint is eltűnt a játékból, amelyet ő már egyszer látott, a hitvallás-jelleg. Kicsit lecke-felmondássá vált, vagy éppen műveltségi mutatvánnyá. A szövegek persze jól értelmezve, érzelmileg hevítetten szólalnak meg… Lengyel Pál szerint jó hangulatú klubdélután, tábortűzi műsor az, ami eszébe jut az előadásról. A fiatal színjátszókról sugárzik az ügyesség, fantáziadús megoldásokkal élnek. A szolnoki HÍD SZÍNHÁZ sok fesztiválon megfordult már. RIGÓ JÓZSEF rendezésében most Csehov: Leánykérés c. darabját mutatták be. A magam részéről egyre nagyobb élvezettel nézem Rigó rendezéseit; amikor még nagyon „lila volt”, sokszor bosszantott. Legutóbbi produkcióik letisztultabb, formailag és gondolatilag is rendezettebb képet mutattak. Így volt ez most is. Lengyel Pál azzal kezdte az elemzést, hogy szereti a színpadi elrendezésnek ezt a formáját, amikor szemben látjuk a nézőtér másik részét, a szereplőket és a másik nézőt. A rendezőnek ilyenkor számolnia kell azzal, hogy a játék élvezetessé tételéhez minden oldalról látszania kell a játszóknak. A rendező itt ugyan gondolt erre, mégsem mindig érvényesült ez az elv. De talán nem is ez okozta az igazi problémát, hanem az, hogy a színházi helyzetek megteremtése kevés. Annak is ki kellene derülnie, mi történik a lélekben. A pontosan megkoreografált játéktér, mozgás, a kimódolt, de érvényes helyzetek időnként csak a primér érzelmeket és gondolatokat mutatják. Néha ellene kéne játszani a nagyon kézenfekvőnek. Az amúgy adekvát zene nem segít az atmoszféra megteremtésében, nem sokat ad hozzá, viszont lelassítja a játékot. A kompozíciójában tiszta játékban így nincs elég feszültség, s csak az utolsó jelenet dinamizmusa mutatja fel azokat az értékeket, amelyeket végig hordoznia kellene az előadásnak. Itt sűrűsödik egy ördögi veszekedésben igazi játékká a felszabadultság, feszültség és humor – amelyből a „tanulság” is megszületik. Gabnai Katalin egyetértve a felvezető gondolatokkal megjegyezte, hogy véleménye szerint a játék minimum kétszer olyan jó lehetne, feszesebb előadásmóddal, tempóval, mint a jelenlegi, mivel kiváló emberi-színészi erőkkel dolgozik a csapat. Solténszky Tibor véleményét egy remek hasonlat miatt érdemes idézni: ama necc-harisnyát hozta elő példának, amely, ha jól húzzák fel, a legrosszabb női lábat is széppé teszi, de ha elcsúszik… És itt bizony, a mostani előadásban, mintha nem a legjobban lett volna kifeszítve a harisnyarács. A szakmai beszélgetés végén, e sorok írójának alkalma volt megtudni, hogy Solténszky Tibor látott már olyan Híd-előadást a Leánykérésből, amelyben a színészek is ragyogtak… Csak sajnálkozhat és reménykedhet… A nagyon ismert Csehov egyfelvonásos után egy nem kevésbé ismert szerző, Schwajda György következett. Ezúttal Segítség címmel adta elő Himnusz c. drámáját a budapesti SZŐR PENTIN TÁRSULAT, JANCSÓ SAROLTA rendezésében. A darab hitelesen indul, s számomra a három főszereplő játéka (Az ember – BODA TIBOR, Az asszony – GÁL BORBÁLA (ezt a nevet még hallani fogjuk!), Polgár néni – VIDA VERA) mindvégig elismerésre méltó. Ahogy Aranka (az asszony) barna, meleg szemeivel nézett, ahogy ült a lepukkant, mégis otthont jelentő konyhában… sokáig megmarad nekem. Solténszky a darab elemzésével kezdi a szakmai beszélgetést. Különösen azt a kérdést firtatja, hogy vajon elég-e egy eltalált hangvétel az emberi elesettség ábrázolásához. Az alapképlet, miszerint a társadalom megnyomorítja az embereket, olyannyira, hogy azok végül vérengzeni kezdenek, talán valós – de mindenképpen didaktikus képlet. Mit jelent ez ma? Kell-e, lehet-e aktualizálni… A játékban kétféle stílus keveredik, egy, a belső történéseket hitelesítő, minimális eszközökkel formált, szép, komoly színészi játék, és beleapplikálódik egy teljesen idegen világ, a tévéseké. A baj talán nem ott van, hogy ez a világ felületes, híg, bohóctréfa- szerű, hanem ott, hogy az így belépő játékosok olcsó viccelődéssel, igénytelen jelzésekkel, színpadi rendetlenséggel oldják meg a „érzéketlen külvilág” ábrázolását. Kár. Lengyel Pál szerint korlenyomatként lehet hitelessé tenni az efféle „zeitstück”-öt, példaként említette az Ascher-féle Állami Áruház előadást. Ezt itt hogyan oldották meg, vagy történt-e kísérlet erre? A játék sugallata, hogy halálba segítjük egymást a fene-nagy jóindulatunkkal, a diákkorú játszók számára, kellő élettapasztalat híján csak tézis. Azt, hogy a három főszereplő mégis oly szépen odateszi személyiségét a szerep mögé, nagyra értékeli, de nem érti, miért karikatúra a külvilág? Ha a kellékek egy része igényességet sugall, hogyan lehet igénytelen az egész… Az arányokban találja meg a probléma gyökerét, és külön zavarja a Himnusz zenéjének elferdítése, rossz zenei összekötőként való használata. Nincs igazi tétje a játéknak, viszont szájbarágós és didaktikus. Talán ez az első alkalom, hogy egy ”néző” is közbeszól; Barabás Tamás szerint ott csúszik szét a darab, amikor bejönnek a tévések. Bombasztikus akar lenni a különbség, de csak szétrobbantja az addig felépített és hitelesített színpadi világot. A debreceni KONZERVARTAUDRIUM SZÍNHÁZI MŰHELY az előző fesztiválon kirobbanó sikert aratott egy revelatív előadással (Előhívás, 2004.) Most kicsit pikírten igyekeztek tudomásunkra hozni, hogy nem értjük őket (nézők és zsűri egyaránt), ezért hangsúlyozottan nevüket is értelmezték. (A többség eddig is pontosan tudta, hogy kacifántos nevükben a kegyetlen színház atyjának nevét citálják-rejtik – de van, aki egyetemi színházi mivoltuk okán az Auditóriumot is belehallotta… Nem olyan nagy bűn ez.) Mostani előadásuk kivételesen tehetséges szerző szerzőileg nem vállalt műve. HALMI GÁBOR rendezőként jegyzi a darabot, amelyet ő írt, s amelynek címe: Öngyilkosdi. Izgalmas szövegfoszlányok, igazán nagyszerű színészek, s a nézőt elragadja a játék s a vágy, megérteni, mi is történik, minek leszünk részesei… Gabnai Kati nagy adag reménnyel nézte az előadást, hátha megtud valami fontosat. A következőket állapította meg; van író, de nem tudhatjuk pontosan ki az, vannak szabályok, amik igazából nem szabályok, aberrált izgalom lengi be a színpadot, őrült keveredés, szegény néző a szorongástól alig lát… Nagyon rokonszenves színészek (elsősorban KISS GERGELY MÁTÉ és GEIGER KRISZTIÁN) mozognak már-már akrobatikusan a színen, áramlik az energia –és kíváncsian várjuk, hogy valamiféle fény derüljön a saját halálunkra (is). Érdekesek a bevonuló álteknősök (nekrokraták), akik rücskös kis sámlijukra telepedve az előadás vizuális hatását fokozzák. G.K. rém-bábjátékos elemeket is felfedezni vél a darabban, ami időnként túlcifrázottnak tűnik. Noha rendkívül intenzív a játék, merő zúzott forma, amivel találkozunk. „Mi lenne, ha nem mondanék semmit, de azt nagyon?” teszi fel Gabnai szerint a kérdést a szerző, aki remekül eljátszik ezzel a gondolattal…Solténszky Tibor szerint hihetetlenül jó érzés nézni ezeket a fiatalokat, akik igazán színházias világot teremtenek. Szellemes és bravúros a játék, időnként azonban a szöveg zavaros, bántóan posztmodern, és nagyon avantgárd akar lenni… Múzeumi dadaizmus – miközben szeretni kell őket. Lengyel Pál, talán nem véletlenül red-bull-csapatnak titulálja a játszókat, de hiányolja a madzagot, ami az egyes paprikákból füzért alkothat, vagyis a gondolatokat összefűzi egy egésszé. Ritmikailag túlhajszolt és közhelyekkel megtűzdelt a játék – amelynek tehetségét ugyanakkor nem lehet vitatni. Kissé sajnálkozom, hogy a szerző nem elég nagyvonalú az őt ért kritikai megjegyzésekkel szemben. Simán megtehetné, hogy mosolyog magában, s azt mondja, nem értenek meg, sag schon – de mintha kicsit inkább megsértődne, pedig az is lehet, hogy csak korosztály-beli ízléskülönbségről van szó, s az is, hogy az idő majd őt igazolja. Épp ezért lehetne megbocsátóbb a zsűrivel (és az őt meg nem értő nézőkkel!) szemben. A RE ACTOR SZÍNHÁZI MŰHELY érdekes kísérletként filmet adaptált színpadra. Quentin Tarantino: Kutyaszorítóban c. filmje alapján PAPP GERGELY ÉS KORÁNYI BÁLINT rendezett színpadi játékot; Lyssa címmel (mint megtudtuk, veszettséget jelent) sok vérpatronnal, és néhány patronként működő ötlettel. Az irónia és az öngúny jót tett a történetnek – talán még több idézőjelet is elbírt volna. A szimpla kis öldökléssorozat remek csapatot sorakoztatott fel – a gyengébb lelkűek is irigykedve számolgatták, de jó dolga van a rendező(k)nek; nyolc ügyes színjátszó férfiú van a színpadon, s csupán egy nő. (Mondani sem kell, másutt fordított az arány.) A férfiúi alakítások között mindenképpen meg kellett jegyezni, észre kellett venni a póztalan természetességgel játszó NÉMETH BÁLINTot. Solténszky Tibor stílszerűen hangtompítós kritikával kezdte az „öldöklést”, no meg azzal, hogy voltaképpen nincs igazi véleménye, hiszen nem ismeri az eredeti mozit…A játszók szerinte azt játsszák, hogy az élet kioltása fontos dolog, ugyanakkor baromian nem fontos nekik mégsem. A fiatalok számára mindennapos és kommunikatív ez a nyelv – hiszen találkoznak vele úton-útfélen, ám mit akarnak közölni valójában? Fölmondják a filmes történetet – némi iróniával fűszerezve – de a színház csak ki-bejárkálásokkal tudja megoldani a filmes gyors-váltásokat, a patronokat hamar ellövik, kiüresedik az egész… Lengyel Pál szerint nem probléma, ha egy előadás nem közöl semmit, csak szórakoztat. De akkor szórakoztasson. Itt ez nem jött létre. A színészek eltérő stílusban, széles skálán játszanak, az „amatőr megjátszottságtól” a valódi jelenlétig. Pontos ugyan az előadás, de csak mint a MÁV menetrend – jegyzi meg, s ez a színházban kevésbé üdvös, mint az életben (volna). Szellemes megoldásnak tartja, hogy a beépült rendőr, mint félig-hulla, folyton máshová helyezkedik, ugyancsak annak a vérpatronos-kézrátétes halál-okozást, és elviselt volna több iróniát…Gabnai Kati azzal folytatja, hogy ő bizony megérti ennek a játéknak a „megkívánását” a játszók részéről; itt ez a sok jó figura, kellett nekik valami férfias-játék. Remek alakok vándorolnak a film által adott anyagban, és ő a maga részéről élvezi a geometriai váltások öröm-sorozatát, igaz, a színpadi díszítőművészet kategóriájába sorolja ezeket. Solténszky Tibor a többiek után még megjegyzi, hogy irigylésre méltóan macsó-hangulata volt a játéknak, a sok jó pasi demonstratív felvonulása – nem-béliként büszkeséggel töltötte el. Vigyázat, az ajtók záródnak! ezzel a meglehetősen hosszú és nyilvánvalóan többértelmű címmel írt játékot Kia Corthon, amelyet LUKÁCS LÁSZLÓ rendező vezényletével mutatott be a budakeszi KOMPÁNIAI SZÍNHÁZI TÁRSULÁS. A környezetszennyezést és fiatalkorú anyákat, valamint e tények mögött rejlő társadalmi kiszorítottságot (négerek-lakta periférián vagyunk, egy erősen szennyezett nagyvárosban) próbálta meg, meglehetősen didaktikusan elénk tárni a darab. A játszók mindent megtettek, hogy a több mint közhelyes történet felmutasson bizonyos feszültségeket – élvezhető, értékelhető előadásban tálalták a propaganda-ízű, könnyfacsaró sztorit. Felelőtlen nézőként kifejezetten élvezetes előadás volt, remek színészi játékokkal – kiemelkedett a sok jó közül HANTOS NÁSFA – miközben a zsűrorok minden kifogása igaz. (Talán éppen ez a veszélye is, a jámbor ember nézi, amit hittetően elétálalnak, mint a jobb sorozatokat a tévében, és nincs min elgondolkodnia, hiszen csupán szájbarágós kis történetet kapott… ) Lengyel Pál szerint minden a helyén van ebben a játékban, jók a helyzetek, a nejlon-zsákban lubickoló embriók, sok ötlet, jó rapp-szövegek, hihető életképek sorakoznak egymás után, jó kis feszültség érzékelhető. Iszonyú nagy hiányérzet maradt mégis benne, mi is itt az igazán fontos? Sok értelmezési lehetőséget felkínál a darab – mit emelünk ki? Mi mutat túl a közhelyeken? Az előadás profi módon van szerkesztve, van eleje, közepe, vége, remek ötletek sorjáznak. Színészileg is kiemelkedő megoldásokat látunk. És mégis… Solténszky Tibor szerint ennyi energiával, ez a remek csapat jobbat is tehetett volna, mint hogy csacsiságra fecsérli erejét. Az egész környezetvédelmi téma önmaga karikatúrájává válik, agyon-tematizált, egyetemi dolgozatnak beillő (Hogyan írjunk drámát…) szinten valósul meg. Bombázva vagyunk azzal, hogy milyen szörnyűűű világban élünk… Amúgy minden szereplő a legjobb formáját futja, és a színpadi látvány is a kortárs képzőművészet szintjén fogalmazódik. Gabnai Katalin szerint veszélyesek azok a művek, amelyek csak önmagukat jelentik, látott ilyen propaganda-színházakat Afrikában, de ott talán érthető szükséglet. Itt sok jó erőt lát – kicsit értelmetlenül elpazarolódni, „egyfedelű”, titkok nélküli játékban. A TEÁTRUM SZÍNPAD SZÍNHÁZI STÚDIÓ Pápáról érkezett, meglehetős nagy késéssel, apró mismásolással (miszerint ők jelezték nekem pénteken e-mailben – amikor persze én már Balassagyarmaton voltam! – hogy késnek, és csak késő este tudnak játszani, ám csodák csodája ez az e-mail egyik e-mail-fiókomban sem volt!!!). Játékuk, sokat látott Mrožek darab (az amatőrök szeretik ezt a szerzőt), a Mulatság, rendezőjük: HOLDOSI BALÁZS. Későre jár, benne vagyunk az éjszakában, a nézők (akik ezúttal is látják egymást) a másik leragadó szempillájától veszik a biztatást, ébren kell maradni…, hiszen a játék lendületes, energikus, a játszók a késői óra ellenére is, impulzívak. És a pozitívumok itt majdhogynem véget is érnek. Lengyel Pál szerint a feltételek adottak lennének ahhoz, hogy jó előadás szülessék – van három különböző, érdekes személyiség a színpadon, akik következetesen valamilyenek. Elfogadja a színpadi segédeszközök használatát is (rengeteg tökmag, cigaretta-csikk stb.), mert ezek segítséget jelentenek a színészek számára, hitelesítik a jelenlétet is. Vannak benne kifejezetten érdekes „találmányok” – az egésszel csak az a probléma, hogy ezt már nem bírja el Mrožek. Egyszercsak halomba dől minden. A Mrožek-daraboknak titkuk van, meg kell fejteni, meg kell érteni ahhoz, hogy elindulhassunk a jó színrevitel útján. És kell maradnia titoknak az előadásban is. Az előrelátható megoldások taposóaknáknak bizonyulnak, rálépnek a játszók, és elvész a tét. A kuka, mint olyan, amelyből elővarázsolódhat minden, mélységes tévedés, s ha valaki ebből várja a mulatságra érkező lányokat, hát annak elment az esze. (A rendező rögtön bizonygatni kezdi igazát, a hajléktalan lét világába helyezett történet igazolhatóságát – kevéssé meggyőzően.) Lengyel Pál szerint a mű tól-ig lehetősége ezt a fajta „nagyvonalúságot”, amely ugyanakkor leszűkíti a teremtett világot, kizárja, de legalábbis ő nehezen tartja elfogadhatónak. Solténszky tovább feszegeti a kuka-kérdést, és rávilágít arra, miért nem lehet használni, még akkor sem, ha nem beszélünk arról, hogy mit keres a „benti” térben. Degradálódik minden titok, minden vágy, összemaszatolódik az a világ, amelyben a valahová sóváran tartozni akaró emberek várják a „mulatságot”. Gabnai Kati riadtan áll a közönségnek felkínált megoldás előtt: a végén felhangzó zene pedig csak erősíti az érzést; hogy ha megölünk valakit (ahogy ez itt történik), cserébe elnyerjük a mulatságon való részvétel jogát. Ez félremagyarázása a darabnak. A játszók másik darabot olvastak – mondja. Lehet, hogy igaza van. A rendező vehemens magyarázkodása is ezt igazolja. S miközben a jobb sorsra érdemes játszókat elismeréssel illetik, a csapat egészéről mintha leperegne a jószándékú beszélgetés minden tanulsága. Az AD HOC CSOPORT előadása utolsóként került sorra. A nézősereg még kitartó tagjai is fáradtan (dagadt lábakkal, le-leragadó szempillákkal) vonultak az újabb helyszínre. Ismert elszántak, máskor nagyon kitartóak a várható borzalmakra felkészülve inkább a pihenést választották. Ne feledjük el, éjfél jócskán elmúlt, s a téma ismeretében („nincs kijárat” s „a pokol a többi ember”!) joggal aggódtunk. Az eddig látott profi vagy amatőr Zárt tárgyalások sem mindig győztek meg minket arról, hogy ez az ideális elalvás előtti dráma. Sartre, az egzisztencializmus, a téma – csak a legkötelességtudóbbakat vonzza. Pedig most egy – mondhatni a semmiből felbukkanó – színjátszó csoport érvényes előadással állt elő, hiteles és kifejező színészi játékkal, annyi titokkal, amennyi éppen kell a figyelem ébren tartásához. (Éjszaka! Annak is a kellős közepén!) BALOGH PÉTER rendezését megérte megnézni. A dolog több mint figyelemre méltó. Meglepetés. Minden szereplő kellő hitelességgel, az „eszköztelenség” tudásával felvértezve áll elénk. Pontos, precíz – és a két főszereplő lányt tekintve egészen lenyűgöző a teljesítmény. Rendezői lelemény (sok) nincs benne – csak pontos. Kell ennél több? Estelle szerepében izgalmas és vibráló jelenségként lép színpadra BOLDIZSÁR TÜNDE, de nem kevésbé érdekes színészként Ines sem (SÜVEG SZILVIA). Nem véletlen, hogy színészi díjat kaptak. De kiemelkedő volt Garcin (Zsitva József) és a szobalány (Weisz Ildikó) is… Solténszky Tibor is azzal kezdi, hogy mint egy rossz álom telepszik az emberre a kijárat nélküli, pokolbéli létezés többször látott drámája. Épp ezért érte kellemes meglepetésként ez az előadás. Elegáns fölvezetéssel kezdődik a játék, amely magától értetődő emberi helyzetté alakítja a meglehetősen elvont képletet. Mindenféle „maszlag” helyett azt ismerik föl és játsszák el a szereplők, hogy közös a sorsuk, nincs menekvés. A rendezés csak arra koncentrál, ami a három emberrel történik – ettől lesz izgalmas, és hiteles. S miközben minden szereplő a helyén van, kifejezetten szervező erővé válik a két nő (Estelle és Ines) viszonya. Lengyel Pál ráerősít erre a véleményre, s hangsúlyozza, hogy az „epizodista” Pincér is mennyire a helyén van titok-birtokosi fölényével – szép, árnyalt alakítás. Jó a dramaturgiai munka (épp annyira lett meghúzva a szöveg, ami elviselhető, és nem sérül tőle a dráma). Gabnai Katalin történelmi pillanatot emleget, annak kapcsán, hogy ezen az amatőr színjátszó fesztiválon szép számban lehet találkozni érvényes színészi alakításokkal… Ennek a találkozónak ez a nagy hozadéka. Mintha beérett volna a művészeti nevelés… Solténszky Tibor is elmondja, hogy végre nem csak a kollektíva együttes értékei tesznek egy előadást erőssé, a sok összeadott, egymásra figyelő erő, hanem hiteles, kifejezetten jó színészi teljesítmények sorakoznak fel egy-egy, olykor egészében talán nem is tökéletes előadásban. Ekkorra már a szakmai beszélgetés utolsó perceiben voltunk. Lassan delet ütött – a csoportok nagyobbik része már készülődött, volt, aki el is indult hazafelé. Már csak a zárás, aztán az ebéd – van, aki például még várja, hogy autójának lemerült aksiját a művelődési központ mikrobusza életre-gerjessze… Aztán a zárószavak; Lengyel Pál összefoglalása, kicsit már mindent megszépítő mondatok; köszönet a szervezőknek – kiemelve HEGEDŰSNÉ JUSZTIN GIZELLA áldozatos munkáját, még apró bakik az oklevelek, emléklapok körül, vastaps a díjazottaknak… és elindulunk. Balassagyarmat ködben, a varjúcsapat időnként felröppenve károgva kering tovább a délidőben, aztán már csak a porhó szitál, és lassan befedi az országutat. A szellem, összehúzva köpenye szárnyait, nyugodni tér. Reméljük, álma nem tart tovább két évnél. Megértésükben bízva köszönetet mondok a találkozó zsűrijének; amiért gondolataikat bitorlom; Gabnai Katalinnak, Lengyel Pálnak és Solténszky Tibornak. Szavaikat igyekeztem elferdítés nélkül visszaadni. Remélem, jegyzeteim alapján ez nagyjából sikerült. Tóth Zsuzsanna Balassagyarmat – Budapest, 2006. január 25.