FORGÁCH ANDRÁS: Én Forgách András vagyok, egy előadó van itt NÁNAY ISTVÁN, ő volt az egyik kurátor, vagy „zsüror” és várjuk a Békés Pált, aki bármikor befuthat állítólag. FORGÁCH ANDRÁS: Pista elképesztően fel van készülve, rengeteg papír és statisztika van előtte. Te az előzőben is benne voltál? NÁNAY ISTVÁN: Igen. FORGÁCH ANDRÁS: Ez remek, mert akkor majd nagyon jól össze tudod hasonítani a két dolgot. És ez lenne az első kérdésem, hogy van-e az összehasonlításnak az előző pályázattal valami fajta szellemi haszna? NÁNAY ISTVÁN: A statisztikából ez nem derül ki, illetve lehet olyan statisztikát is csinálni, hogy ez kiderüljön, de én nem ilyet gyártottam. Az első évben – érzésem szerint – erősebb mezőny volt, mint a másodikban. Emlékeim szerint azok a darabok, amilyeket tavaly olvastam, erősebbek, izgalmasabbak voltak, mint a mostaniak. A Katona pályázat két részből áll: van egy alkotói meg egy produkciós része. Amit mondtam, az kifejezetten az alkotóira igaz, tehát ha megnézzük, hogy tavaly díjazott volt Deres Péter, Garaczi László, Lackfi János, Jeles András, Kukorelly Endre, akkor ehhez képest már az idei pályázók névsora és száma is sokat mondó: Németh Ákos, Bíró László, Zilahi Péter, Jónás Tamás, Sultz Sándor, Miskolci Miklós és Tausz István. Öt pályadíjat lehetett volna kiadni, de csak hét pályázat volt. FORGÁCH ANDRÁS: És akkor nem lehet kiadni ötöt, ha csak hét pályázat van? NÁNAY ISTVÁN: De ki lehetne adni ötöt, csak épp nem találtunk ennyi díjra érdemes pályázatot. Ha már ebbe belementünk, akkor el kell mondanom, hogy borzalmasan problematikus az alkotói pályázat kiírása. Ugyanis kell adni egy szinopszist, két megírt jelenetet, szakmai önéletrajzot, meg szerződést arról, hogy a pályázó valakinek a megbízásából írja a darabot. A szinopszis jó esetben és bizonyos mértékben eligazít, a két jelenet nem feltétlenül. Arról nem beszélve, hogy sokszor már kész a darab, amelyből az alkotói pályázat kedvéért kiemelnek két jelenetet. FORGÁCH ANDRÁS: Az nagyon nagy probléma, hogyha valakinek van egy kész műve, amit még nem mutattak be, és beadja, hogy kapjon egy kis támogatást? NÁNAY ISTVÁN: Én azt gondolom, hogy a kiírásban ezt egyértelművé kéne tenni. Hiszen nyilvánvaló, hogy egészen más lesz az a két jelenet, amelyet valaki tényleg csak a szinopszis alapján ír, ahol éppen tart, és egészen más, ha valaki kivesz a kész darabja elejéről és a végéről egy-egy jelenetet, és úgy csinál: mintha. De miért kéne úgy csinálnia, miért ne lehetne szinopszis helyett egy teljes darabot beadni? Ez az egyik oka a bizonytalanságnak. A másik az, hogy a tavalyi produkciós kiírás szerint gyerek- és ifjúsági előadásokra nem lehetett pályázni. Emiatt –ha jól emlékszem – nyolc-tíz pályázatot kellett figyelmen kívül hagynunk. Idén azonban a gyerekelőadások finanszírozására létrejött a Weöres-pályázat. Így átfedés keletkezett, hisz gyerekdarabokra is külön alkotói pályázatot írtak ki. A gyerekdarabok esetében az is problematikus volt, hogy mindössze hat alkotói pályázatot adtak be, ebből egy nem felelt meg a formai követelményeknek (már régóta műsoron van), tehát maradt öt. A kérdés az, hogy mindenki kapjon díjat, vagy nézzük végig: melyek azok a darabok, amelyekről úgy gondoljuk, érdemes lenne játszani és bemutatni. És akkor elmondom a legkínosabb részét ennek a munkának. Hiszen itt végül is arról kellene döntenünk, hogy az adott művekben, amelyek elénk kerülnek, milyen lehetőség, rejlik az adott helyen, az adott fölállásban. Tehát mi születhet belőlük. Ez a jóslás kategóriájába tartozik. Itt végül is adva van egy szöveg, és hogy azzal mit tesz majd a rendező, azt nem tudjuk. FORGÁCH ANDRÁS: Jó figyelj, ilyenkor az ember nyilván más dolgokat is figyelembe vesz, például, hogy ki a rendező, mennyire komolyan vehető a színház, amelyik beadja, van-e helyesírási hiba a szövegben? NÁNAY ISTVÁN: Akkor egyetlen pályamű sem nyerhetne, helyesírási hibák, elírások mindegyikben vannak. FORGÁCH ANDRÁS: Na mondjad még a nagyon nagy negatívumokat, és aztán térjünk át a pozitívumokra. NÁNAY ISTVÁN: A produkciós pályázaton három kategóriában lehet pályázni: stúdió, kamara és nagyszínház. Mivel a különböző kategóriákhoz más és más támogatási összeg tartozik, teljesen érthető módon a pályázók jelentős része egy kategóriával automatikusan fölényomja a pályázatát. A pályázat kiírása megengedi azt, hogy a kuratórium ezt saját hatáskörében módosítsa. Ez nagy probléma, egy vitaalap. FORGÁCH ANDRÁS: Miért baj, hogyha egy kuratóriumot nagykorúnak tekintünk, és arra gondolunk, hogy esetleg ez a hét ember adott esetben át tud minősíteni egy produkciót? NÁNAY ISTVÁN: Ez nem baj. De talán közelebb visz a probléma lényegéhez, ha felolvasom nektek Léner Péter levelét, egyrészt mert a drámaírói kerekasztalnak szól, másrészt mert nagyon pontosan fogalmazza meg azt a három olyan kérdést, amelyre az előbb csak utaltam. A DRÁMAÍRÓI KEREKASZTAL ÜGYVIVŐI Értesítésüket megkaptam, és állásfoglalásukkal több ponton nem értek egyet. Nem tudom, mivel lehet indokolni szakmailag, társadalmilag, hogy a József Attila Színház 50. évfordulójára bemutatandó Gáli József: Szabadsághegy c. darabjának újraírására, melyre Darvasi Lászlót kértük fel, nem kaptunk támogatást. Úgy gondolom, hogy az évforduló színháztörténeti jelentősége, Gáli József tragikus személyisége, és Darvasi László írói súlya együttesen képvisel annyi művészi, társadalmi értéket, mint bármelyik megsegített pályázat. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy tizenkét nagyszínházi pályázatból hat határon túli. Megítélésem szerint ezeket a fontos támogatásokat más keretből kellene biztosítani. Nem értek egyet azzal, hogy egy színház két pályázatot is nyerjen: nagyszínpadi és kamaraszínházi. Döntésüket megismertem, és szakmailag indokolatlannak tartom. 2006. Budapest, április 12. Üdvözlettel: Léner Péter igazgató Az első ponthoz: egy, úgy szól a kiírás, hogy vagy eredeti művet kell beadni, vagy az író saját művének átdolgozását. Kettő, mellékelni kell a darabot. A színház Gáli József darabját mellékelte ugyan, de a pályázati feltételeknek nem tett eleget. Miközben természetesen a szívünk vérzett, mert olyan műről van szó, amelynek bemutatása nagyon fontos. Persze, azon el lehet tűnődni, hogy ehhez valóban egy másik író beavatkozása szükséges-e, vagy sem. FORGÁCH ANDRÁS: Darvasi írt jelenetet? NÁNAY ISTVÁN: Semmit… Valaki: Ez nem alkotói, ez produkciós pályázat volt. F. Bocsánat NÁNAY ISTVÁN: Tehát Darvasi még semmit nem csinált, egyelőre csak föl van kérve. FORGÁCH ANDRÁS: Értem. NÁNAY ISTVÁN: A második súlyosabb kérdés. mert ez általában vissza szokott térni, mármint az, hogy tizenkét nagyszínházi pályázatból hat határon túli. Az előbb próbáltam érzékeltetni, hogy a pályázatokat mi a színházak színpadméreteinek, illetve a darabok szerep-és helyszínszámának ismeretében átsorolhatjuk. Az a lista, amit – gondolom – Léner megkapott, az az eredeti, a pályázókat összesítő lista, amelyben azok a kategóriák szerepelnek, melyeket a pályázó adott meg, tehát amelyben mindenki minél nagyobb helyre akarja betenni a produkcióját. Abból a listából valóban úgy tűnik, hogy tizenkét nagyszínpadi pályázatából hatot kaptak határon túliak. De hát – mint említettem –, ők többségében nem nagyszínpadi pénzt kaptak, hanem stúdió színpadit. A harmadik kérdés az, hogy egy színház két pályázattal is nyerhet. Egy színház három pályázatot is beadhat, hiszen nem zárja ki a kiírás. Sok olyan színház van (például a kecskeméti), amely minden alkalommal annyi pályázatot ad be, amennyi játékhelye van. És ha olyan programot ad be, miért ne élnénk mi is ezzel a lehetőséggel. Visszatérve a második kérdésre még egy percre: ez a pályázat, megint csak a kiírás szerint, határon kívül és belül érvényes. Tehát semmiféle megkülönböztetés nincs. Ehhez a tájékoztatás céljából hozzátenném, hogy a magyar nyelvű színházak egyharmada Pesten, egyharmada vidéken, egyharmada határon kívül található. Most csak a költségvetési színházakról beszéltem. Ehhez képest tavaly a teljes összegből a főváros kapott 23%-ot, a vidék 50%-ot, a határon kívüli 27%-ot. Idén a főváros 28%-ot, a vidék 39-et és a határon kívüli 33%-ot. Ha megnézzük, hogy kik kaptak, akkor azt látjuk, hogy határon kívül élő szerző kap határon belüli bemutatóra, és határon belül élő szerző kap határon kívülire. És természetesen olyan is van, hogy határon kívüli szerző határon kívüli színházban tartott bemutatójára. S milyen remek dolog, ha egy vajdasági szerzőnek Beregszászban mutatják be a darabját. Tehát ez a fölvetést elég nagy butaságnak tartom. Szerintem nagyon fontos, hogy a pőályázat határon túlra is ki legyen terjesztve. Amiatt viszont lehet egy kis lelkiismeret-furdalásunk, hogy a kiírásban ifjúsági darab is szerepel. Tavaly volt egy ifjúsági Kecskeméten, idén egy se, amit díjaztunk volna. A struktúrán kívüli színházak esetében is van egy kis bűnünk. Tavaly kettő kapott, idén egy sem. SOLTÉNSZKY TIBOR: Akartam kérdezni, bocsáss meg, hogy egy olyan kuratórium, amelyben a struktúrán kívüli színháznak szimpatizánsai és gyakorlói vannak, miért mozdult el olyan irányba, hogy csak a költségvetési színházak terveit gondolja komolynak, és a többit nem? NÁNAY ISTVÁN: Ennek minőségi, de más okai is vannak. Ebben az évben két olyan pályázat is akadt, amely egy mű újrajátszását jelentette be. Erről nagyon sokat vitáztunk; de végül úgy döntöttünk, hogy nem adunk rájuk támogatást. Az egyik a Szkéné Piroskája, a másik Katona Imrének az Arisztophanész madarai. Itt nem elsődlegesen minőségi probléma merült fel, hanem az, hogy ugyanaz a rendező most előveszi ugyanazt a művet (az egyik esetben ráadásul ugyanazzal a szereposztással is), akkor ezek mennyiben lesznek új előadások. Mint minden ilyen szavazásnál, itt is több menet van, és mindig szűkíteni kell. Tehát az első menetben még benne voltak ezek közül is, aztán valamilyen oknál fogva kiestek. Még egy dolgot hozzá kell tennem, ami alapvetően befolyásolta az idei döntésünket, az pedig az, hogy míg tavaly 53, 7 milliót tudtunk szétosztani, idén 44-et. Ez nagyon nagy mértékben szűkítette a mozgásterünket. Tehát azt tudom mondani, hogy nincs benne koncepcionális megoldás. FORGÁCH ANDRÁS: Válasszal meg vagy elégedve? NÁNAY ISTVÁN: A metakommunikációdból következtetek, nem vagy megelégedve, de akkor még elmondom, tényleg csak példaként, hogy Cserna Szabó András Leláncoltja alig-alig mutat valamilyen lehetőséget. Csáki Rita Belső szoba – Virginia Woolfja ebben a formában zavarosnak tűnt. A sitkeiek pályázata, Mikó Csaba Kútból mentett királysága az első körben még benn volt, és csak később esett ki. Peer Krisztián Akárkije pedig olyan vállalkozás, amely messze túlhaladja azt a kört, amit támogatni tudunk, és ezzel be is fejeződött… FORGÁCH ANDRÁS: Várjál, ezt magyarázd meg, ezt nem értem. NÁNAY ISTVÁN: Ez egy opera. FORGÁCH ANDRÁS: És? Az a megítélhető pénz mondjuk nem lett volna elég? NÁNAY ISTVÁN: Nem. A beadott költségvetés, olyan 35-40 millió Ft volt. Ha ehhez képest mi adunk 1 millió Ft-ot, az nevetséges. Mert annyit lehetett volna adni. FORGÁCH ANDRÁS: Na de a minősége a dolognak az elfogadható volt? Mert akkor az 1 millió is számít. NÁNAY ISTVÁN: Zenés műfajnál, ha beadnak valamifajta szöveget, abból az egészre vonatkozóan gyakorlatilag semmit nem tudsz megállapítani, csak azt, hogy az úgy nevezett librettó, az körülbelül milyen. De a zenéről semmit nem tudsz. Illetve azt gondolom, hogy általában problematikus az olyan műfajok megítélése, amelyeknél az egyik, méghozzá a döntőbb részt nem ismered. FORGÁCH ANDRÁS: A Lauránál tavaly volt zenei anyag? NÁNAY ISTVÁN: A Lauránál nem volt zenei anyag, de ott volt a Horváth Károly mint név. Úgy gondoltuk, ő biztosíték arra, hogy az előző művei, mondjuk a temesvári, operai igényű Lorenzacchio alapján, ezt a munkát jól megcsinálja. FORGÁCH ANDRÁS: Hadd kérdezzem meg a Tibort, szerinted ezt bele kellene venni a pályázati kiírásba, hogy struktúrán kívüli színházakat is támogasson a kuratórium? SOLTÉNSZKY TIBOR: Nem, nem, csak jó jel volt tavaly, hogy befér mindenki, aki jó ötlettel áll elő. NÁNAY ISTVÁN: De Tibor, felolvastam az összes struktúrán kívüli pályázót! Ez is probléma, hogy ilyen kevesen pályáztak a struktúrán kívülről. FORGÁCH ANDRÁS: Erre van valami magyarázat, hogy csökkent a pályázatok száma, vagy neked van valami teóriád erről vagy valakinek? NÁNAY ISTVÁN: Talán az, hogy első alkalommal nem feltétlenül az egy éven belül elkészült művekkel pályáztak, hanem régebbiekkel is. Idén gyakorlatilag egy éven belül el kellett, vagy el kell készülnie ezeknek a műveknek, ez az egyik. A másik az, hogy idén bejött még az ’56-os pályázat is. Hat vagy nyolc pályázatot arra is beadtak, hatot biztosan, illetve bizonyára voltak olyanok is, amelyek eleve arra készültek, mert – gondolom – az nagyobb összegű pályázat, és későbbi határidejű is. FORGÁCH ANDRÁS: Még ígértél nekünk pozitívumokat is, mert eddig rendkívül destruktív voltál, és csak negatívumokat mondtál. NÁNAY ISTVÁN: Igen? Hát pozitivum, hogy csupa nagyszerű darabot díjaztunk. Itt a lista. Mondjam, hogy kik kaptak. Ötvenkét pályázat volt összesen, ebből tizennyolcat díjaztunk, négy nagyszínházit, tíz kamarát és négy stúdiót. Ja, még közbevetve: van még egy bűnünk, az hogy tavaly is, idén is nagyon kevés az első drámás, vagy a nagyon fiatal, a kezdő drámaíró a díjazottak között, általában a befutott drámaírók tarolnak, ez kétségtelen. Ez ki fog derülni a listából is. Bereményi Géza: Az arany ára (Bárka) – kamara Bodó Viktor: Fotel (Nyíregyháza) – nagyszínházi Egressy Zoltán: Baleset (Veszprém) – kamara Kiss Csaba: Kun László (Debrecen) – nagyszínházi Itt meg kell állnom egy pillanatra… THURÓCZY KATALIN: Ez az ősbemutató? Mert Pécs is bemutatja, akkor melyik az ősebb? NÁNAY ISTVÁN: Igen, ezt akarom…. THURÓCZY KATALIN: Tehát a szüzességét mikor veszti el egy darab? NÁNAY ISTVÁN: Éppen ezért mondtam, hogy álljunk meg egy pillanatra, ugyanis idén több olyan eset volt, amikor két helyen is ugyanazt a darabot akarják bemutatni. Ebben az esetben megnéztük egyrészt azt, hogy mikor mutatják be, tehát hogy melyik az ősbemutató, mert az más pénzt jelent. Másrészt azt próbáltuk figyelembe venni, hogy kik azok, akik ezt megvalósítják (ezért fontos, hogy legyen stáblista). És megnéztük azt is, hogy azok között, akik vállalkoznak egy-egy mű bemutatására, tehető-e olyan minőségi különbség, amely alapján úgy érzi az ember: ott érdekesebb, izgalmasabb, eredetibb megközelítés várható, mint a másiknál. Most nem tudom fejből, melyik darabnak mikor lesz a bemutatója, úgy emlékszem a debreceninek van előbb, mint a pécsinek. THURÓCZY KATALIN: Én úgy tudom, hogy a pécsinek van előbb. FORGÁCH ANDRÁS: De azt gondolom, hogy ezt nem lehet ilyen - THURÓCZY KATALIN: Tehát a pécsi az ős-ősbemutató és a Hargitai Iván rendezi, aki azért tűrhetőnek mondható. NÁNAY ISTVÁN: Természetesen mindegyik tűrhetőnek mondható, ennek ellenére Kiss Csaba saját színrevitelében több érdekességet láttunk. FORGÁCH ANDRÁS: Még tűrhetőbb. THURÓCZY KATALIN: Volt ezzel kapcsolatban Romániában egy elég nagy vitám, hogy nagyon sok író van ott, aki nem meri kiadni a kezéből a darabot, mert fél attól, hogy ha egy rendező nyúl hozzá, akkor az egy más előadás lesz. Két félre oszlik az ottani irodalom a hozzá nem nyúlók, a másik meg a - NÁNAY ISTVÁN: Erre csak azt tudom mondani, hogy Kiss Csaba megcsinálta a Valahol Dániában című darabját a saját rendezésében, és abban a szellemben, hogy ne nyúljanak hozzá, az úgy jó, ahogy van. Majd Győrben szintén megrendezte, de úgy, hogy maga mellé vett egy dramaturgot, aki felére meghúzta a darabot, meg átírta, és ugyanaz a szerző csinálta meg, tehát azt gondolom, ez is differenciáltabb ügy. Tehát: ez a döntés született, Kiss Csabáét díjaztuk. FORGÁCH ANDRÁS: Te Pista, Pécs is pályázott? NÁNAY ISTVÁN: Igen, igen, mind a kettő pályázott. Hubay Miklósé volt még ilyen darab, amellyel a Szegedi Kisszínház és a kecskeméti Katona József Színház is pályázott, és ott is el kellett dönteni, hogy melyikre voksoljunk. FORGÁCH ANDRÁS: Kati, hadd vitatkozzak egy kicsit veled – THURÓCZY KATALIN: Nem értem, hogy - Valaki: Nem is kell értened, ez egy döntés volt. FORGÁCH ANDRÁS: Én szeretnék a Katival vitatkozni – THURÓCZY KATALIN: Elhiszem, hogy én egy nagyon öreg asszony vagyok, én már akkor is éltem, mikor az volt, hogy a döntéseket el kell fogadni, de most én erről beszélgetni szeretnék. Az számtalanszor előfordul, hogy ugyannak az írónak, akár ugyanazt a darabját ugyanabban a pályázatban több helyen is bemutatják, vagy ugyannak az írónak más művét több helyen, és mindegyiket díjazzák. A Csabának ez az írása tényleg egy nagyszabású mű, ezt el kell ismerni. Két nagyszínház mutatja be, nagyszínpadon. Azért a pécsi nagyszínház, az egy igazán nagy-nagyszínház. Nem tudom mik a vidéki színházak méretei - VALAKI: A debreceni meg egy kis-nagyszínház THURÓCZY KATALIN: Úgyhogy nem értem, hogy végülis a darab nyilvánvalóan jó, a Hargitai Iván azért az ország egyik legnagyobb rendezője ezt el kell, hogy ismerjük. NÁNAY ISTVÁN: Ez vitakérdés közöttünk. THURÓCZY KATALIN: Igen, igen. NÁNAY ISTVÁN: Te szerinted igen, szerintem meg nem. FORGÁCH ANDRÁS: Én csak annyiban akarok veled vitatkozni Kati – THURÓCZY KATALIN: Nekem vissza kell mennem Pécsre, és azt kell mondanom, hogy gyerekek, nem kell pályázni többet, kész. FORGÁCH ANDRÁS: De miért ezt kell mondani? Én annyiban akarok veled vitatkozni, hogy az, hogy mikor mutatnak be egy darabot, az a legkülsődlegesebb szempont, annál sokkal szubsztanciálisabb szempontok is vannak. A másik az, hogy azt gondolom, hogy nagyon nagyszerű, hogy támogatták a darabjának a bemutatását, de gondolod, hogy nagyon örült volna mindenki, ha a Kiss Csaba, aki a drámaíró kerekasztalnak a szellemi középpontja, egyszerre két pályázatára is kapott volna támogatást? Most függetlenül attól, hogy a Pista szerint a Hargitai Iván nem olyan jó rendező, és ennek a darabnak például nem olyan jó rendezője, mint a Kiss Csaba. Megértem, hogy csalódott vagy, mert Pécsen nyilván ezt a produkciót támogatod, csak ezek külsődleges szempontok. THURÓCZY KATALIN: A Csabát nem kellene azért büntetni, mert rengeteget dolgozik – FORGÁCH ANDRÁS: Ki büntette őt? Jutalmazták! NÁNAY ISTVÁN: Azért kapott támogatást, mert nem büntettük FORGÁCH ANDRÁS: A legmagasabb összeget kapta, ennél magasabbat nem kapott senki, 3,5 millió Ft. NÁNAY ISTVÁN: Azért túldíjazni talán nem kéne. Menjünk tovább. Tehát a további díjazottak: Láng Zsolt: Télikert (Gyergyószentmiklós) – kamara Nényei Pál: Ők (Új Színház) – kamara Parti Nagy Lajos: Ibusár (Szabadka) – nagyszínházi Térey János–Papp András: Kazamaták (Katona József Színház) – nagyszínházi Tasnádi István: magyar zombi (Örkény Színház) – kamara Verebes Ernő: Magzatlélegzés (Beregszász) – kamara Virág Gábor: Hamlet halott (Újvidék) – kamara Zalán Tibor: Katonák (Székelyudvarhely) – kamara Erdős Virág: A merénylet (Nyíregyháza) – stúdió Háy János A Pityu bácsi fia (Eger) – stúdió Spiró György: Prah (Radnóti Színház) – kamara Szőcs Géza: Liberté 56 (Debrecen) – kamara Visky András: Hosszú péntek (Kolozsvár) – stúdió Hubay Miklós: Elnémulás (Kecskemét) – stúdió FORGÁCH ANDRÁS: Ezt is kétszer adták be, és csak az egyik kapott. Tehát a Hubay is meg van büntetve. NÁNAY ISTVÁN: Tehát ezek kaptak, s azt gondolom, hogy ez elég jó névsor. Erdős Virág, Nényei Pál, Virág Gábor első bemutatósok. Jobban figyelhetnénk arra, mondom önkritikusan, hogy az induló íróknak, akiknek fontos, hogy bemutatójuk legyen, nagyobb támogatást adjunk. Akkor elmondom azt is, hogy ki kapott alkotói támogatást: Bíró László: Anarcho és Jónás Tamás: Lélekvesztő, illetve gyerekszínházi kategóriában: Péterfy Gergely: Meg ne próbáld!, Solténszky Tibor: Az aranyecset és Mészáros István: Szarkaláb. FORGÁCH ANDRÁS: Békés Pál megjött, úgyhogy kérem, hogy fáradjon ki a kínpadra. Gyere. Mert arról volt szó, hogy te is itt ülsz közöttünk, és ellensúlyozott a Nánay mérhetetlen pesszimizmusát, rendkívül vidám és szellemes megjegyzéseiddel. Most nem tudod, hogy ő mit mondott el. BÉKÉS PÁL: Ha azt mondta, amit ott mondott, akkor tudom, FORGÁCH ANDRÁS: Bérczes László szeretne hozzászólni. Tessék. BÉRCZES LÁSZLÓ: Én egy picit másként viszonyulok a Nánay felvezetéséhez, mint te Andris, mert arra gondolok, hogy tudhattuk, hogy ameddig Nánay beszél, addig valami ilyesmi várható. Az ő három t-je, tehát a tűrhetetlen, a tűrhető, meg a tűrhetőbben belül fog fogalmazni. Gondolom, hogy ő se vonja kétségbe, hogy itt megszületett egy jó dolog, és az hogy a problémákról beszél, azzal arra hívja fel a figyelmet, hogy hol is kellene ezen még javítani. Nem emlékszem pontosan, de mindenesetre azt hiszem, hogy négy olyan problémakör van, amiben én ezt meg tudom fogalmazni, és akkor talán így Pali vagy ebbe, vagy másba majd kapaszkodsz. Az egyik az az, amire Kati is utalt, engem őszintén megmondom, hogy a konkrét probléma egyáltalán nem érdekel, - bocsánat – viszont a dolog elvi része, az nagyon érdekel. Én úgy vettem ki, hogy a kuratóriumban lehetett egy hallgatólagos egyezmény akár, hogy ha egy szerzőtől kétfelől is jön pályázat, akkor csak az egyik fog nyerni. Biztos nem volt ez így kimondva, de azt érzem, hogy az adott szerző veszélyben lehet, vagy az a másik színház, amelyik szintén pályázik vele, és miért ne pályázhatna, és miért ne nyerhetne? Nem tudom, csak ez egy elvi kérdés inkább számomra, hogy ez ki van-e mondva, és ha nincs kimondva, akkor mi az álláspont? És nem kell-e ezt felülvizsgálni? Szóval ez az egyik problémakör, ami szerintem finomítandó. A másik az, amire Tibi utalt. Szerintem rossz lenne a jövőre nézve, ha valami megkülönböztetett, akármilyen hangsúlyos mondat bekerülne, hogy a struktúrán kívüli színházakat támogassuk. Tehát szerintem az a helyes, hogyha ők ugyanúgy vannak kezelve, mint bárki más, legföljebb talán információval jobban el kell őket látni, mert lehet hogy azért jött kevés pályázat onnan, nem tudom. Egy harmadik probléma, amire Pista utalt, hogy van ez a ifjúsági, meg gyermek dolog, ez is olyan, ami finomításra szorulhat. És egy negyedik dolog, ami a Léner levelében szerepel, és megint egy problémára hívja fel szerintem a figyelmet: tulajdonképpen miért baj az, ha nem a szerző dolgozza át, vagy írja teljesen újra a művét, hanem valaki más. Ilyen alapon akkor most Forgáchra hivatkozom, a te Marquez, vagy későbbi munkád a Stúdió K-ban itt nem nyerhetne. Miközben már láttuk is azokat az előadásokat, avagy netalántán olvastuk is a szöveget, és azt gondoljuk, hogy valószínűleg ez akár nyerhetett volna, de nem nyerhet, ha jól értem – BÉKÉS PÁL: Nem nyerhet, mert a kiírás az, hogy magyar író, saját műve, az azt jelenti, hogy csak és kizárólag élőről lehet szó. Azt gondolom, hogy rossz a kiírás. BÉRCZES LÁSZLÓ: Mind a négyet elmondtam, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy Nánay nagyon sok pozitív dolgot vetett fel, a jövőre nézve. FORGÁCH ANDRÁS: Köszönöm, hogy megvéded tőlem a Pistát NÁNAY ISTVÁN: Csak egyre szeretnék reagálni: ugye, azt mondod, milyen jó lenne, ha egyvalakinek több helyen is lenne bemutatója. Az előző pályázatnál Tasnádi, Németh Ákos és Visky András is két-két darabjával szerepelt – BÉRCZES LÁSZLÓ: Nyilván pontatlanul fogalmaztam, azonos darabra gondoltam. NÁNAY ISTVÁN: Igen, igen, az is lehetséges, tehát nincs kimondva az ellenkezője. BÉRCZES LÁSZLÓ: De példa nem volt még rá. BÉKÉS PÁL: Először is elnézést kérek, hogy késtem. Tehát. Hogy mondjam, a kerekasztal egyik küldöttjeként ezen a kuratóriumi gyűlésen azzal szembesültem, hogy lehetséges, hogy a kiírás hibás. Mondjuk, van benne tíz hiba. Ha most nekiállunk megváltoztatni, jogosan, másik tizenkettőt fogunk beültetni. Az történik , hogy valahányszor van egy konkrét eset, ami földobja ezt a problémát, hogy miért is ne lehetne egy külföldi szerző művéből egy magyar szerző által egy új érvényes, eleven, saját darabot létrehozni, és ez miért ne volna támogatható, abban a pillanatban, hogy ez bevétetik a kiírásba , akkor jönni fog három másik. Magyarán a dolog óhatatlanul szétfolyik. Úgyhogy egyetértek azzal, hogy a kiírás korrigálásra szorul, és bizonyos vagyok abban, hogy nem lesz általa jobb, mert mint mondottam, újabb ugyanilyen típusú problémák fognak felmerülni. A másik az az, hogy feltehetőleg ez egy lelki kérdés. Tökéletesen különböző emberek -akik különböző területeit ismerik és átlátják a magyar színházi életnek-, ülnek egy kupacban és automatikusan kialakul valamifajta népfrontos szemlélet. Tehát nincs kimondva a dolog. A levél egyik problémája, a határon túliak túlreprezentáltsága –folytathatjuk itt a vitát- egész egyszerűen minőségi kérdés. Bennem meg ott volt ez a népfrontos reflex, hogy arányos-e ez? Lehet hogy helytelen az én megközelítésem, hiszen nem arányokról van szó. Akkor sem arányokról van szó, amikor automatikusan felmerül a bírálókban -nem mindig és nem mindenkiben, de hát ezért van kollektív bölcsesség- hogy helyénvaló-e, hogy egy ember több darabja is támogatást kapjon. Nem kimondott dolgok ezek, valahogy mindenki elkezd közép felé korrigálni, reflexből ösztönösen a második szavazásnál. Tehát hozhatunk itt bármiféle szabályokat, és ezek jogosak és bölcsek lesznek, és a kiírás ennek megfelelően korrigálható; az adott pillanatban ott ülő hét ember reflexből elkezdi ezt a saját közérzete, tradíciói, előző húsz-harminc évének tapasztalatai alapján úgy alakítani, hogy lehetőleg mindenkinek megfeleljen. KISS CSABA: A Léner-féle levélhez szeretnék hozzászólni, meg az „egy szerző két darab” témához. Léner Péter levelét én is megkaptam, nem értettem ugyan, hogy miért írja nekem, de tegnap megérkezett hozzám is. Este felhívtam a Pétert, hogy mi a konkrét helyzet,. Kérdeztem, hogy milyen darabbal, drámaszöveggel pályáztak. Azt mondta, hogy a Gáli József darabjával. Na de a Katona-pályázat kortárs, élő szerzőkre van kiírva. Ő azt válaszolta, hogy Darvasi Laci át fogja írni Gáli drámáját – No de az még nincs kész, a pályázat pedig kész, eredeti – azaz saját drámákra van kiírva. Úgyhogy a pályázat így érvénytelen, és a kuratórium formai okok miatt utasította el, teljes joggal. Valószínűleg nem jól olvasták el a kiírást – akkor viszont kár megsértődni és ingerült, számonkérő levelet írni kuratóriumnak, ügyvivőknek stb. Az a lényeg, hogy a beszélgetés után Péter is belelátta a dolgot, bele is nyugodott, arra kért, hogy Darvasival is tisztázzam ezt a kérdést. Ugyanakkor ez a Gáli – Darvasi dráma az adaptáció kérdését is felhozza. Annak idején a Kerekasztal azt a kiírást javasolta a minisztériumnak, hogy csak eredeti műveket támogasson, és az adaptációkat, színpadra alkalmazásokat, átírásokat ne. Az alapgondolat az volt, hogy ne támasszunk konkurenciát az amúgy sem túlságosan elkényeztetett kortárs drámának – magyarán valószínűleg gyakran előfordulna, hogy például a Budapesti Kamaraszínház pályázik az Anna Karenina Kiss Csaba általi átiratával, de nem azért, mert a Kiss Csaba olyan fantasztikusan jó író lenne, hanem azért, mert az Anna Karenina vonzza a közönséget. Viszont ha teret adunk ennek az lehetőségnek, akkor a színház abban az évben más kortárs magyar darabbal nem fog pályázni. Vagyis azt szerettük volna az adaptációk kizárásával elérni, hogy az élő író ne mint átdolgozó érdekelje a színházat, hanem mint eredeti alkotó. Ha a kiírásban az átdolgozás lehetősége is belekerülne, akkor komoly esélye lenne annak, hogy a színházak eredeti drámák helyett megpróbálnának ilyennel indulni. Nyilván nagyobb közönségsikerre számít egy híres regény adaptációja, mint egy vadonatúj, senki által nem ismert magyar dráma. Végül nagyon röviden: „miért pályázik egy szerző két darabbal?” Ez óriási dilemma volt a Kun László esetében, mert három színház is pályázni akart vele. Pécs és Debrecen után Székelyudvarhely volt a harmadik. Azt valamennyien tudjátok, hogy a magyar színházi kultúra valamilyen ok miatt, ilyen ősbemutatós kultúra lett, tehát elenyésző azoknak a daraboknak a száma, amelyeket kétszer is eljátszanak a szerző életében. Elég ritka ez –Spirón kívül mondjuk a Tasnádi van ilyen helyzetben, meg az Egressy Zoli, Forgách András és más kollega egy-egy darabja- de igazából nem ez a jellemző. És mivel az ősbemutató szakmai hiúságbeli kérdés, nem volt könnyű menet, hogy Pécsett is, Debrecenben is elfogadják hogy a darabnak két bemutatója lesz, és én nem szeretném eldönteni, hogy melyik legyen az ősbemutató. Aki elsőnek bemutatja az – és ezt hál’ istennek Balikó is, Csányi is elfogadta. Nem sok ilyen siker akad az ember életében. A Katona pályázat képét úgy kellene alakítani, hogy nyilvánvaló legyen, hogy elsődleges célja, az új kortárs drámát és az azokat műhelyszerűen gondozó, bemutató, játszó színházakat támogatni. A nyerhető 2-3millió az ne cél, hanem eszköz legyen, hogy minél több új darab és bemutató szülessen. Úgy tűnik, hogy egyre több színház kezdi elfogadni ezt a kiindulópontot, vagyis nem csalódottan veszi tudomásul azt, ha a pályázatát abban az évben nem részesítették előnyben. A nagy többség ilyenkor is bemutatja a darabot. Ha ez beépül a köztudatba, akkor a Katona igen pozitív szerepet fog játszani a magyar drámairodalomban. TOMPA ANDREA: Az eredetiség kérdése persze lehet praktikus dolog, de szerintem inkább filozófiai kérdés. És amit a Laci mondott, az a fordításokra is igaz: például ki a szerzője a Karneválnak? A másik pedig az eredetiség kérdése: egy Mohácsi-féle adaptáció eredetibb, mint számtalan darab. A mostani színházban az adaptációk gyakran eredetibbek, érdekesebbek. Én elhiszem, hogy ha megváltozna a kiírás, akkor nem ennyi darabot kéne elolvasnotok, hanem hússzor ennyit, de ítélőképességetek teljes birtokában tudnátok dönteni. Én azt akartam kérdezni egyébként a két kurátortól, hogy ha lenne ideális verzió, akkor szerintetek, mi lenne az? Mert hogy azt mondtátok, hogy rossz a kiírás. BÉKÉS PÁL: Én nem mondtam! NÁNAY ISTVÁN: Én mondtam! BÉKÉS PÁL: Szerintem nem rossz a kiírás. Bocsánat, csak még a Csabának akartam mondani, hogy van itt egy konkrét példa. Én nagyon szívesen megadom magam és beszállok, bár tamáskodom, ha két pontos egzakt mondatban, ami alól nem lehet kibújni, világos és tiszta lesz, hogy mit akarsz, hogy az is adaptáció, de nem egészen, hogy ez is adaptáció, de nem egészen, akkor le a kalappal. Szerintem itt csúsznak el a dolgok, hogy ezt most pontossá kéne tenni, és ez képtelenség. És ez itt kapcsolódik ahhoz, amit te javasolsz. Tessék??? THURÓCZY KATALIN: Az adaptáció az adaptáció. Ha egy Picasso képet átfestek, az nem egy Picasso kép, de nem biztos, hogy értékesebb, mint amit Picasso kitalált. NÁNAY ISTVÁN: Mondjuk, a példa nem volt jó! FORGÁCH ANDRÁS: Kati, a Van Gogh életműve tele van másolatokkal, ami az ő festményének számít. THURÓCZY KATALIN: Jó! Holnapután lesz Debrecenben egy Édes Anna bemutató, amire nem az lesz kiírva, hogy írta Thuróczy Katalin, hanem, hogy írta Kosztolányi Dezső. TOMPA ANDREA: Kosztolányi Dezső nem írt ilyen darabot. FORGÁCH ANDRÁS: Én mindig is harcoltam azért, hogy az legyen kiírva: Forgách András: A játékos, Dosztojevszkij nyomán. Ez egy harci kérdés. A színházak nehezen törődnek bele, mert ugye a Kosztolányi a nagy név, meg a Dosztojevszkij a nagy név… THURÓCZY KATALIN: Én magam nem fogadom el magammal szemben azt, hogy egy másik író művét színpadra tegyem, és aztán saját nevemet írjam ki. FORGÁCH ANDRÁS: Én igen! De ez a holnap délutáni vitatéma. THURÓCZY KATALIN: Én becsülöm magamat annyira, ha valamit akarok írni, akkor azt meg tudom írni. Találok egy olyan történetet, találok embereket, találok olyan helyzeteket, amikben meg tudom írni azt, amit szeretnék, és nem kell kölcsönvennem valamelyik írótól. FORGÁCH ANDRÁS: Jó, ez egy holnapi vita lesz! Jó! Laci! BÉRCZES LÁSZLÓ: Csak röviden. A Békés Pali mondott valamit, ami miatt az egyik állításomat szeretném korrigálni, mert az, hogy egy adott szerző művével több színház is pályázik, ez a kurátorok dolga lesz. Nincs ilyen megfogalmazás, hogy ne lehetne, tehát innentől kezdve bízzunk bennük, vagy szidjuk őket, ők majd valahogy döntenek. Pontosan ez világítja meg számomra, hogy miért ne tekinthetnénk ezt a zsűrit felnőttnek, azaz ez a felnőtt zsűri nagyobb munkával ugyan, de majd megítéli a műveket. Mert ha elkezdünk ilyen filozófiai kérdésekbe belemenni ezzel kapcsolatban, akkor elkezdünk majd Shakespeare-ről beszélni, meg ilyen dolgok, az adaptációval kapcsolatban. És én erre semmiféleképpen nem is vállalkoznék, csak azt gondolom, hogy hiba egy ilyen kizáró mondatnak benne lennie, miközben valószínűleg háromszor alá kell húzni azt, hogy eredeti mű. Hogy az mi, azt majd a kuratórium eldönti. KISS CSABA: Szerintem ezt az „adaptáció, nem adaptáció” témát nem érdemes túldimenzionálni. A Katona József pályázat azért jött létre, hogy a kortárs magyar drámairodalmat támogassa. Ha egy színháznak felkínáljuk azt a lehetőséget, hogy a ma esti példával élve Németh Ákos Pál utcai fiúk-adaptációjával pályázzon, abban az évben a színház más kortárs magyar drámával nem fog pályázni, mert tudja, hogy maximum egy darabra van lehetősége. Eleve nem indít el még egy stúdiószínházi konkurenciát sem, hogy egymilliót kapjon rá, amikor hármat szeretne. Másrészt, ha a színház be akarja mutatni a Pál utcai fiúkat, akkor az adaptáció megíratására megvan a saját forrása, tehát nem szorul a Katona pályázatra. Általában sikertelen vagy nem eléggé széles körben ismert műveket nem szoktak adaptálni. Mondjuk Hamvas Bélának a Karnevál című regényéért általában nem kapkodnak a színházak. Másrészt az adaptációk gyakran az adott színházi helyzetre – színészre, rendezőre, társulatra íródnak. Megnéztem Mohácsi féle Sárga liliom példányt, nagyon-nagyon kétséges, hogy ezt valaha valaki mint drámát ebben a formában még elő fogja venni., de mint előadás zseniális. Vagyis a drámairodalomnak vannak olyan változó kánonjai, közmegegyezései, hogy mikor dráma egy szövegkönyv és mikor nem. Nagyon képlékeny nyomtávok ezek – de léteznek. És vannak olyan darabok, melyek bizonyos előadásokra készülnek és más előadásokra nem jók, mert egy adott rendezői gondolkodásmóddal, vagy konkrét szereposztással együtt képeznek színházi szöveget. Ha kivesszük belőle a szereposztást, akkor nem működik az egész. Szóval igazán kíváncsi lennék arra, hogy Bodó Viktor Fotelje, amivel pályázott, az mint dráma – mint irodalmi mű - milyen. Tehát ha Bodó Viktort levesszük róla, akkor megél-e mint szöveg? Mert ha nem él, akkor egy kiváló előadás születik belőle, de nem egy drámai mű színpadi megjelenítése. Azért jobb tisztázni ezeket a dolgokat, hogy ne legyen káosz belőle, hogy az egyik színház megérti, a másik nem érti meg. Ez így is egy nagyon összetett kérdés. NÁNAY ISTVÁN: Ha már Bodó szóba került, az előző évben is támogattunk egy ilyen művet. Tavaly is, idén is megpróbáltuk tágabb értelemben felfogni azt, hogy mi a dráma. Ez nehéz kérdés, nagyon nem érdemes ebbe most belemenni. Csak a magam álláspontját tudom elmondani, de idén Bodó, tavaly meg Tasnádi a Paravarietére kapott támogatást, és sejteni lehetett, hogy abból Znamenák és a társulat mit fog kihozni. De ott is megvolt az értéke a szövegnek, meg itt is megvan, tehát mindkét esetben mint írásmű is áll a lábán. A másik dolog az, hogy amikor Schwajda dramatizálta a Száz év magányt, senkinek eszébe se jutott, hogy a Garason és a Törőcsiken kívül, hiszen rájuk lett írva, bárki meg tudja csinálni. És aztán tudjuk, hogy több előadása is született. Szóval, gondoljuk, hogy valami csak egy adott előadásra érvényes, de az is lehet, hogy önálló életet kezd. „Adaptáció igen vagy nem?” – ez borzalmasan kényes kérdés. Andrea, teljes mértékben egyetértek veled, de azt kell figyelembe vennünk, hogy ez nem színházi, hanem írói pályázat. Ezt az írók maguknak gründolták. Nagy kérdés, hogy az írók képesek- e megválaszolni maguknak, hogy hogyan is állunk ezzel a szerzőséggel. Ha módosíthatnék valamit, akkor megszüntetném a kétféle pályázatot, az alkotóit és a produkciósat. Hiszen az alkotóihoz is gyakorlatilag produkciós háttér szükséges, mert kell egy szerződés arról, hogy ezt valaki megrendelte tőle. El sem tudjátok képzelni, hogy a színházak ezekben miket írnak le. A leggyakoribb: „ha nyerünk, akkor…”. BÉKÉS PÁL: Vagyis totálisan át van hárítva ez az egész a zsűrire. NÁNAY ISTVÁN: Szerintem egyetlen csomagba kellene az egészet beletenni, és a gyerekdarabokat mindenképpen kivenném. Ez a két nagyon lényeges kérdés van, a többi apró kis szöszölés, esetleges újrafogalmazás. BÉKÉS PÁL: Itt van egy cél, amit a kerekasztal harcolt ki, és ezt a célt kell szem előtt tartani, mert ellenkező esetben itt száz fajta érdek találkozik és mindegyik egy kicsit jogos, így az egész szétmállik. Az itt elmondottak alapján, az adaptációknál például szűkíteném a kört, hiszen a színházak természetes, logikus érvektől vezérelve szeretnék azt mondani, hogy Háború és béke. Ez biztos dolog. A Katona József pályázat maga alatt vágja a fát, ha ennek utat enged. (76:30)